Íráspróba

Íráspróba

Zokniviselés karanténban

2021. január 30. - morzsadzsem

Milyen ajánlás vonatkozik a karantén alatti zokniviselésre? Meddig higiénikus egy zokni mosás nélküli újrafelvétele?

Mivel nem vagyunk egyformák, nézzük meg a viselő szokásainak függvényében ezt az igen fontos kérdést! A legmegengedőbb hordási időtartamot 24 órában határoztam meg, ez a valóságban lecsökken kb 16 órára, de számunkra a legtágabb értelmezés a lényeges.

1. A "megpusztulok, ha zokni van a lábamon"  típus

Ismerjük ezt a típust, senkinek nem kell bemutatni. Amint hazaér az első dolga, hogy letépi magáról a fent említett ruhadarabot. Neki nem számít, hogy hideg a padló, vagy tél van. Nem ismer se istent, se embert. Leveszi. A karantén ideje alatt a magatartása meglehetősen kifizetődő, hiszem remek időszak ez a zokni viselésének mellőzésére. Ámde pucér talpának néha el kell viselnie a szövet szorítását, hiszen időnként el kell mennie élelmet szerezni a legközelebbi élelmiszerárusító egységbe. Ez a folyamat eltarthat 30-90 percig, számoljunk átlagosan egy órával, amely heti két alkalommal valósul meg. A számításba muszáj belevennünk olyan külső körülményeket, amelyek befolyásolhatják az eredményt. Ilyen például az, hogy az utolsó csomag WC papír, rizs, netán búzaliszt láttán emberünknek heves izzadásba kezd a talpa az idegrendszer felfokozott állapota miatt. A stresszhelyzet pedig alkalmanként kb. 20 perccel rövidíti meg - az említett izzadás miatt - a zokni szavatossági idejét. Tehát elmondható, hogy ennél a típusnál a legjobb esetben 12 napig használható egy pár zokni mosás nélkül, a legrosszabb kimenetelű esetben pedig 8 napig lehet indokolt egy zokni újrafelvétele.

2. A " le nem szeded rólam a zoknit" típus

                                            stockings-3651610_1920.jpg

Ez a típus az előző szöges ellentéte. Megátalkodottan ragaszkodik a zoknijához- éjszaka is. Mindenféle hazugságokhoz folyamodik, hogy a szövetzsákokat a lábain tarthassa. Mint például fázik, vagy szereti a puha, meleg érzést a lábán. Kirívó esetekben képes odáig is elmenni, hogy szándékosan tüsszentget, ha meztelen a lába. Számára nagyon kevés esély van egy zokni hosszútávú használatára. Fokozottan veszélyessé válik a helyzet az állandó bezártságban. Van ideje arra, hogy egy adott zoknihoz ragaszkodjon, kiválassza a kedvencét, és egy pillanatig se vegye le. A zokni védelme hatalmas feszültséggel jár, kissé meg is tébolyoghat belé. Ez az állapot szintén a testnedvek felfokozott termelődésével jár, sőt az izmok folyamatos megfeszülése miatt nagyobb nyomás helyeződik a zokni kényesebb területeire. Ez a típus -természetesen abban az esetben, ha a tudata még tiszta - egy darab zoknit a legjobb esetben 24 óráig hordhat. Amint azt érzi az alany, hogy az elmeállapota romlik, és zokni-függőség alakul ki, akkor természetesen ez az időtartam alaposan lerövidül. Így csupán 12 óra egyhuzamban történő viselést vehetünk megalapozottnak. Ebben az esetben napi 2 pár zoknit kell biztosítanunk a számára. És természetesen keresse fel legközelebbi családtagját, és folyamodjon azonnali segítségért.

3. Az " ahogy jól esik" típus

Ez a típus a legrosszabb mind közül, teljesen kiszámíthatatlan a viselkedése. Döntésképtelen, támogatás mellett is bizonytalan. Próbál alkalmazkodni, illetve mások viselkedési szokásait megfigyelni, de általában rossz úton jár. A befolyásolhatósága tévutakra viszi, és esetenként a két fent felsorolt típus között sodródik magatehetetlenül. Ő az, aki az egyik pillanatban zokni nélkül veszi fel a cipőjét is, a másikban pedig megrökönyödve tapasztaljuk, hogy éjjel a zoknis lába kandikál ki takaró alól, miközben nem visel hosszú szárú pizsamanadrágot sem. Teljességgel hibás a zoknihasználati szokása. A vizsgálati eredmény ennél a típusnál aggodalomra ad okot, hiszen 8 nap és 12 óra között bárhol mozoghat a lábán tartott zokni szavatossági ideje. Képtelenség ránézésre megmondani hol tart a romlás folyamata. Legyünk ilyenkor bátrak! Először csak figyeljük meg a zokni viselkedését, színét, állagát, majd szükség esetén érjünk hozzá a kérdéses zoknihoz, majd ha nagyon muszáj, akkor szaglással derítsünk fényt a helyzetre, végső esetben pedig ízleléssel próbáljunk rájönni az elhasználtság stádiumára. Bízzon magában!

Mindenkinek kellemes zokniban töltött időtöltést kívánok!

 

A lezárások hetében

2019.március

Itt vagyok hónapokra bezárva két hímmel. Ez küldetésem legnehezebb napja. A munkàm nem a kifilézés, ennek tükrében minden erőmmel próbàlom megőrizni a kutatási alanyok testi épségét, mégha a ciklusom oly napjaiban jàrok is, amelyben szomjazom a marcangolásra, a sikolyra, a rettegésre. Adj nekem erőt, hogy ebben a két mit sem sejtő lényben ne tegyek maradandó kàrt. Akkor elveszne eme 17 nap kőkemény munkája, és a szakmai előmenetelem is megbélyegeződne. Nyugalom. Olyan àrtatlanok. Bàààr... a szemem sarkàból làtok egy fél pàr zoknit a földön heverni, istenem, ne.... érzem, hogy kezdődik, nem tudom megállítani...

img_20200329_084453.jpg

Szellem a palackban

Tudod, különös a világ. Még a mesevilág is. Rengeteg nehéz sors, és szívfacsaró pillanat vesz körül minket. Ám minden bátor mesehős számára időről-időre résnyire nyílik egy alig látható kapu, amely mögött ott van a boldog befejezés, a saját élete tündérmeséje. Ilyen történet a nagymamád, és az ő édesanyja meséje is...

Született egyszer egy gyönyörű kislány Miskolcon. Óvatosan nyitogatta szemeit, majd békésen elpihent, mikor látta édesanyja arcát, és újra hallotta az ismerős szívdobogást, mikor az anyukája a karjaiba vette őt. Minden kisbaba szeretettel a szívében kopogtat erre a világra, de vannak olyan családok, ahol ez a szeretet nem virágzik ki. Ott nem könnyű gyereknek lenni.

A kislány az édesanyját csodaszépnek látta, akinek szeretete óvta-védte mindkettejüket. Az édesapja lénye más, ismeretlen, sötét érzéseket keltett benne. A gyerekek sok mindent meglátnak, amire a felnőttek már vakok. Megfigyelte, hogy van egy különleges üveg, amihez nagyon ragaszkodik az édesapja. A kislány látta az üveg belsejéből suttogó szellemet is, aki az édesanyja boldogságát akarta megkaparintani. A szellem egyre hosszabb időre változtatta vad, és otromba szörnyeteggé az édesapját, aki ilyenkor az éles karmaival kegyetlenül szakította le az édesanyjáról a boldogságot, majd adta át a szellemnek, amitől az egyre erősebb lett.

A lány még kicsi volt, mikor egy nap képtelen volt abbahagyni a sírást. Talán aznap jött rá, hogy nem tudja sem az édesanyját, sem önmagát megvédeni a szörnytől. A szörny az éktelen sírástól, csak egyre dühösebb lett. Megfogta a kislányt, és belevarrta egy párnába.  A kislány annyira megrémült, hogy mozdulatlanná vált, becsukta a szemét, kizárta külvilágot, és nagyon erősen gondolt egy békés helyre, ahová nem ér el a szörnyeteg üvöltése. Ekkor találkozott először a gyönyörű és bölcs perecesi tündér-dédnagymamájával, aki minden bajban lévő gyereket befogadott mesebeli otthonába. Ha a kislányt üldözte a szörnyeteg, a lelke mindig a dédmamához menekült. Ilyenkor ők ketten szivárványból fontak kosarat, máskor meg hópelyheken táncoltak, néha pedig csak csendben figyelték, ahogy esténként az óriások kicserélik a napot a holdra. Egy alkalommal a tejút szélén ülve beszélgettek, amikor a dédmama elmondta a kislánynak, hogy eljön majd a nap, mikor az édesanyja ráébred, hogy nem tud tovább küzdeni a szörnnyel. Akkor megjelenik majd egy kis ösvény, amit csak a gyerekek láthatnak. Az majd elvezeti őt hozzá.

Az édesanya még hosszú ideig próbált segíteni kiszabadulni a férjének az üvegben lévő szellem hatalmából, de a szörnyeteg már soha többé nem tudott visszaváltozni emberré. Az anya egy reggel nagyon bátor döntést hozott, utolsó erejével gyorsan összecsomagolt, amíg a szörnyeteg aludt, majd felkapta a kislányt, és szaladt vele hét határon túl. Mikor megálltak, ölelte, csókolta mindenhol. Boldog volt, hogy sikerült maguk mögött hagyni a rémet, de nem tudta hogyan tovább. A kislány ekkor elmesélte, hogy ő tud egy biztonságos helyet. 

Vándoroltak hát ketten, követve az ösvényt, amit csak a kislány láthatott. Egyszerre csak meseszép házikót pillantottak meg egy barátságos hegy tetején. Egy gyönyörű fehér hajú idős hölgy sietett eléjük, s köszöntötte őket. Várt már rájuk. Ő volt a kislány tündér-dédmamája. Az ő birodalmában biztonság és melegség vett körül minden szükséget szenvedő gyereket, de sajnos felnőtteknek nem adhatott bebocsátást. Így nehéz szívvel búcsút vett egymástól anya, és lánya. Az édesanya megígérte, hogy amint elég pénzt keres, és talál új otthon minkettejüknek, akkor visszajön a kislányért, addig viszont szeretné itt a dédmamánál biztonságban tudni őt.

A kislány nagyon okos volt, és megértette, hogy most neki is bátornak kell lennie.

A dédmama birodalmában békés, boldog időszak köszöntött a kislányra, de hiába volt minden sarokban szeretet, önfeledt tánc, és varázslat, a kislány nap nap után a hegy tetejéről fürkészte vágyakozva az utat, bízva abban, hogy talán aznap jön el érte az édesanyja. 

Végül egy kora hajnali napon pillantotta meg őt a hegyi úton közeledni. Rohant elé, és boldogan ölelték meg egymást újra. 

A tündér-dédmama gondterhelt mosollyal üdvözölte az édesanyát. Tudta, hogy igen nehéz út vár még rájuk. Búcsúzáskor nagy gonddal díszített dobozt adott át a kislánynak:

Most nagyon figyelj rám! Készítettem neked egy gyönyörű bordó ruhát, de csak az első bálodon viselheted. Meglátod, megmutatja ki az, akinek a szemében minden nap tündökölni fogsz.

A tündér-dédmama örökre elköszönt. Tudta, hogy a kislány soha többé nem léphet be az ő birodalmába, mert fel fog nőni abban a pillanatban, amint elkezdik az édesanyjával az új életüket. 

A kislány örömmel, és kíváncsisággal követte édesanyját az új otthonba, de csalódnia kellett. Az aprócska új lakás ugyan kedves volt, de az anya rengeteget dolgozott, emiatt alig voltak együtt. Hajnalban ébresztette a kislányt, hogy óvodába vigye. Ő ért oda elsőként az óvódába, és ő ment haza legutoljára. Egyre szomorúbb lett, édesanyja pedig rettenetesen kimerült a sok munkában. Hiába dolgozott éjt nappallá téve, mégsem volt elég a pénzük, s mindig egyre kisebb, egyre szegényesebb lakásba költöztek. A kislány csendben simult hozzá a nehézségekhez, nem szólt egy szót sem, mert ha ők ketten együtt lehettek a nap végén, akkor arra a kevéske időre minden rossz kedvük messze szállt.

Egy nap nagy hírrel jött haza az anya. Találkozott egy férfival, aki szeretné őt feleségül venni, s hajlandó a kislányt is befogadni. A lányka érezte a lelkében a tiltakozást, de az anya megszerette a férfit, jobb életet remélt tőle, és a felesége akart lenni. Egy csendes faluba költöztek a férfihoz. A kislány tehetetlenül nézte, ahogy újra felbukkan a különös üveg, a gonosz szellemmel az életükben, és a férfit alig észrevehetően kezdi átváltoztatni. Most már nem tudtak hova menekülni. Sok hangos szó volt a családban, nem volt nyugalom soha. A kislány is érezte, hogy mind tévúton járnak, nincs itt helyük, de nem volt mit tenni. Az elfáradt lelkük szomorúsága árnyékként követte őket mindenhová.

Évek teltek el, a kicsi lányból időközben csendes, és gyönyönyű nő lett. Örök türelme, és kedvessége, karcsú dereka nem maradt szó nélkül. Eljött a nagy nap, az első bál napja, amire minden valamirevaló leány vágyik. Elővette a rég elfeledett dobozt, a bordó ruhával. Mikor felvette olyan volt, mintha csak ráöntötték volna. 

Amint belépett a bálterembe, és meghallotta a zenét, már nem számított semmi. Nem volt már többé csendben, nem voltak nehézségek, rögös utak, csak táncolt, pörgött, és hatalmasakat lélegzett. Az este végén vette csak észre, hogy táncában olyan párja akadt, akivel könnyű volt minden lépés, mintha újra hópihén siklana. Aki nem várt tőle semmit, aki boldogságot hozott neki. A fiú kezében az ő keze olyan volt, mintha mindig is ott lett volna. A bordó ruha is ragyogott az örömtől.

Ezután soha többé nem engedték el egymást, összeházasodtak, gyerekeik születtek, és mai napig együtt táncolnak egy hópihe tetején, világokon át.

A lány édesanyja - a te dédnagymamád, akit én sem ismerhettem- nagyon erős nő volt, hosszú ideig küzdött még tovább a szörnyeteggel, de egy nap érezte, hogy már minden boldogsága odaveszett. Nem volt már ereje sem harcolni, sem elhinni, hogy az ő sorsának a kapuja is időről-időre résnyire megnyílik, és lehetőséget ad átlépni a boldog befejezésbe. A lánya soha nem hagyta őt magára. Mellette maradt, amíg el nem kellett búcsúzniuk egymástól a földi életük idejére.

silhouettes-5892274_1920.jpg

Nincs nap, hogy ne...öcsi!

A kezembe akadt egy esküvői fotóm. Sosem tudom mi indítja be azt a folyamatot, amin az idő sem segít. Akkor sem, ha mind ezt mantrázzuk.

A menyasszonyi csokromban benne volt a gyűrűje, mert ő már nem lehetett ott velünk. A csokromat nem dobtam el. Neki adtam, a sírjára került. Idén lenne 29.
Próbálom elképzelni, hogy milyen volna ma.
Még mindig olyan vékony lenne, hogy a vállaiba koccanna a homlokom, mikor megölelem?
Vagy lenne már egy kis pocakja, amivel minden alkalommal szemrebbenés nélkül szekálnám?
Vajon még ma is háromszor szedne anyu töltött káposztájából?
Még mindig felhúzná a lábát, ha a konyhai széken ül otthon? Lenne már néhány ősz hajszála?
Őrült forró vízben zuhanyozna órákig a mai napig? Még mindig fehér cipőket hordana?
Vajon még ma is tudná, hogy hol van pontosan az a pont a tarkómon, ami olyan jól csattan ha a megfelelő szögből heccből rácsap?
A gyerekeinek is olyan fülei lennének, mint nekünk, “szabóknak”? Ha túlélte volna a betegséget vajon minden nap nagyot sóhajtva végigsimítana a hegein?
Álmodj tovább, Öcsi, mert ha néha összekeverednek az álmaink, az olyan nagyon jó!
116431110_3291218724255341_7250768442574718797_n.jpg

Igazi férfi kerestetik

- Igazi Férfi ma már nem létezik. - sóhajtod vágyakozva Te. A Nő.

- Most komolyan beszélsz? Gondolod, hogy saját akaratából adta át a golyóit neked? Véletlenül nem Te tanítottad meg neki, hogyan legyen Igazibb a számodra? Gyere csak, kislányom, nézzük meg mit csinál most az Igazi Férfi, akire mindig vágytál! - válaszolom Én. Isten.

 nature-3106213_1920.jpg

Ott áll a liftben melletted. Érzi az illatodat. Peteérésed van, tehát csillog a hajad, magabiztos a mosolyod, dögös vagy. Tudom, ez az én számból merő öndicséret, de rohadt jól összeraktalak, na. Rebegteted a pilláidat, közben arra gondolsz, hogy talán meg kéne nyomni a stop gombot, és pár percre elszakadni a való világtól. Vele. Ám az Igazi Férfi nem mer rád nézni. Munkatársak vagytok, és ő betartja a te szabályaidat, így nem láthatja meg az ajkad gyönyörű vonalát, vagy a szoknyádon átütő csipkebugyi ívét. Nem tudja azt sem, hogy mondja el neked kellőképpen cizelláltan, de mégis határozottan, nem túlságosan ráutaló magatartással jelezve, de férfiasan, hogy miért kellene meginnotok egy habos kakaót munka után. Nem szól inkább egy szót sem. Te pedig bosszankodva kiszállsz a liftből, és eltipegsz.

Ott áll a konyhában, és tejbegrízt keverget, mert te azt annyira szereted. Finoman belemarkolsz a fenekébe, jelezvén, hogy talán ma este… Az Igazi Férfi szeme felcsillan, egész délután az jár a fejében, hogy végre ma este… Aztán vacsora után lemondóan nézel rá, bocsi, mégsem. Nagyon nehéz napod volt, de köszönöd a tejbegrízt. Az Igazi Férfi nem lehet egy érzéketlen állat, ezt is jól megtanítottad neki, ezért csak véletlenül rúgja le a falról a vakolatot kifelé menet a szobából, aztán ígéri megcsináltatja majd a lakásban lévő másik hússzal együtt, megértően megsimogat téged, és hagy aludni. 

Ott ül a skandináv típusú nappali közepén, a rohangáló, hurkás combú gyerekei között, és néha kedvesen megdögönyözi őket. Szükség esetén mámorosan szippant bele a szaros pelenkába, pontosan ismeri hány fokon, és meddig fagyasztható az anyatej, amiről persze betéve tudja, hogy a ma ismert világunk legnagyobb csodája. Éjszaka felkel a csecsemőhöz, ringatja, dédelgeti. Megtanítottad neki, hogy neked is szükséged van pihenésre. Másnap elviszi az óvodába a nagyobb gyereket, megvitatja a Montessori alapelveket az anyukákkal az öltözőben, rohan munkába, ahol gyakorolja az asszertív kommunikációt, munka után bevásárol, otthon vacsorát készít, hajat fon, legózik, lesi minden kívánságodat, mert neked is pihenned kell valamikor. Ha közelebbről megnézed, igen, még egy kicsit közelebbről, akkor láthatod, hogy már nincs rajta bőr. Mindet lehúztad róla.

Ott áll a tükör előtt reggel a fürdőszobában, és motyogva gyakorolja a reggeli prezentációját. Majd kicsit tanakodik a ráncai fölött, látja az ősz hajszálakat, de sebaj az izmai és a kocsija rendben vannak, ez a lényeg. Egy kiálló tinccsel hadakozik némi wax segítségével, majd letekeri a szakállolaj kupakját, beleszagol, mennnyei. Miközben egy kefével gondosan fésülgetni kezdi a hosszú, dús szakállát, az illat elrepíti egy isten háta mögötti erdőbe, ahol egész nap csak húzza-vonja a fűrészt, izzadt bőrén verejték csorog, a kezébe millió apró szálka fúródik, aztán ha végzett elindul vadászni, élvezi az üldözést, de mindig tiszteli az áldozatát, a húst a két kezével dolgozza fel, aztán leül egy sörrel csillagokat nézni. Az Igazi Férfi arca felderül, a francnak kell asszony. Ez csak az ő pillanata. Egy kis magányra vágyik. Igen. Ott az erdőben, egyedül…. 

Aztán belibbensz a fürdőbe, leülsz pisilni a vécére és emlékezteted, hogy mennyi dolga lesz ma. Ő pedig csak nézi a tükörképét, és hajtogatja magának, hogy ő bizony sose volt még ilyen boldog, hisz megtanult szívből szeretni, beszélni az érzéseiről, udvariasnak, érzékenynek lenni, kellőképpen intelligens, csodás szerető, fantasztikus társ, megbízható apa. Tehát Igazi Férfi. 

Te meg közben gúnyosan azon gondolkozol, milyen nevetséges ezzel a szakáll simogatással, és milyen szerencse, hogy meg van mondva, hogy az anya nő, az apa meg férfi, mert bizony nem mindig jössz rá, hogy valójában ki kicsoda.

- Kislányom, te biztos, hogy ezt akartad? - kérdezem Én. Isten.

Minden kutya elszökik?

Kora reggel a hátsó udvar lámpáinak gyatra fényében botladoztam át a megfagyott sártengeren a terepjáróhoz. Egy utcabeli a kocsijával belecsúszott az árokba, a felesége szaladt át, hogy menjek segíteni kihúzni.

Egy-két perc nem számított, így megvártam a kutyánkat is, míg csaholva üdvözölt. Szerettem, hogy a hajnalokat együtt járjuk le az erdő körül. Valamilyen labrador keverék volt. Füge. A 6 éves lányom nevezte el így. Nekem meg mindegy. Jó kutya, jó házőrző. 

Beszálltam a terepjáróba, és beindítottam. Tudomásul vettem Füge dühös táncát a kerék körül, majd mikor kissé lenyugodott, lassan, centiről centire elkezdtem gurulni. 

Mindig így csináltuk. Megvártam, hogy alábbhagyjon a farka tiktakolása, és az ugrálásai ellaposodjanak. A visszapillantóból néztem őt, és már jól tudtam, hogy melyik az a pillanat, amikor megadja magát, és a harciassága visszavonulót fúj. 

Néha elképzeltem, ahogy a kutya millió apró lyukat ejt a tűéles fogaival a gumin, a kerék lassan kifárad, majd kipörög. Füge egy utolsó harapással széttépi az üzemanyagcsövet, és a kocsi fekete füstöt köhögve az oldalára dől, majd belefullad a benzinbe. 

Aznap viszont a gép győzött. A hátsó kerék átgördítette a terepjáró két tonnáját a kutya gerincén. Néztem, ahogy a fagyos földre folyik a szájából a vér.

Arrébb húztam, és mentem a dolgomra. Dél körül ástam el. Alig vitte az ásó a fagyos földet. 

A kislányom mielőtt elment óvodába az anyjával, még kereste, hívta. Azt mondtam elszökött. Majd visszajön. 

Hetekig, hónapokig vártuk Fügét, de nem jött. Már egy ideje nem is gondoltunk a hálátlan kutyára, mikor egy nap a feleségem egy kiskutyával jött haza. Nem maradhatott őrizetlenül a porta. 

Aztán talán négy-öt év is eltelt. 

A lányom a ház előtti lépcsőn ült, mikor újra megtörtént. A nyüszítésre odaszaladt, és gondosan, óvatos kezekkel átsimogatta a kutyáját a halálba. 

Majd elkísért. Most lágy, és meleg volt a föld.

Mire a lányom merengő tekintete a földkupacról hirtelen a szemem közé akadt, már tudtam, hogy aznap nem tudom őt sem megmenteni.

photo-1594172099482-b6f8115fb3d2.jpg

Titkos Mikulás

Írhatnál már egy Mikulásos történetet is! Tudod, hogy minden évben úgy várjuk! - hallatszott be a szemrehányás a fürdőszobába. Az Író a vécén ülve mérgében rádobta a mosógépre a két hetes Nők Lapját. - Hát nem igaz, hogy itt sincs nyugta az embernek.- morogta, majd teátrális mozdulatokkal kitört a rejtekhelyéről, és megfenyegette a feleségét, hogy olyan Mikulásos történetet ír neki, hogy egy életre megemlegeti. Az Író becsapta maga után a dolgozószobája ajtaját, feltépte a laptop tetejét, és érezte, hogy azonnal szőni kezdi magát egy pukkancs kis novella. 

::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::

Emberünk átlag kispolgár, különösebb ismertetőjegye nincs. Egy középmagas, középkopasz, középvezető, két kisiskolás gyerekkel, három sor saját paradicsommal a hátsó kertben, és egy igen impozáns, rendkívül kényelmes kanapéval a nappaliban, amely az ő nap végi nyugvópontja, megmentője, mindenkori lelki társa. 

Felesége látszólag hasonlóan jellegtelen, de mindig van egy ide-oda himbálózó huncut hajtincse, és egy lakk babydollja a ház legtitkosabb zugában.

Házasságuk jól bevált érdektelenségében sem tudja a férfi figyelmét elkerülni, hogy az asszony minden év novemberében kivirul. Nem veszekszik, sőt, mosolyog, és meglehetősen fellendíti a környék szépségiparát is. Ki tudja, talán a karácsonyi készülődés érinti meg ilyen mélyen? A nők tényleg megbuggyannak ilyenkor. Csak ez lehet az oka, mert mást egyszerűen nem talált, pedig tisztességes férj módjára, kötelességtudóan kereste. 

Aznap éjjel a férfi egy pillanatra felébredt. Valami zajt hallott a tetőről, de végül nem tulajdonított neki jelentőséget. A felesége nem volt mellette, viszont ő túl fáradt volt ahhoz, hogy ez hiányérzetet okozzon. Visszaaludt. Nem sokkal később ismét felébredt a nappali felől beszűrődő hangokra. A férfi kibotorkált. Alig hallható csilingelés, és mézeskalács illat ülte meg a teret. Először a tele puttyonyt pillantotta meg a tévé előtt, aztán az asszonyt, ahogy az Ő semmihez sem fogható, világot jelentő kanapéján a Mikulással ölelkezik két bögre kakaó felett. Ebben a pillanatban minden ráhagyás, minden eltűrés visszatükröződött a falon lévő cinkosan kacsintó rozsdamentes acél konyhakésben. Lerántotta a kést, és már rohant is vele a puttyonyt éppen a hátára kapó férfi felé. 

Úgy tűnik sajnálatos módon idén nem kapott elég altatót a férj. Ez látszott azon is, hogy pillanatok alatt a Mikulás után vetette magát, és szinte együtt távoztak az átalakuló kéményen keresztül. A tetőn várakozó rénszarvasok egykedvűen rágcsálták a répát, miközben figyelték a jelenetet. A Mikulás igazán odaadó munkaerőként először a zsákját dobta fel a szánra, ezzel viszont időt vesztett. A férj beérte, és óriási erővel a földre vitte. Magasba lendült a karja, a konyhakés pengéje pedig hidegen csillant meg a holdfényben. Lám-lám, milyen érdekes a sors! Az asszony hónapokig tartó unszolására, nem is olyan régen élezte meg éppen ezt a kést.- vigyorodott el magában, és lecsapott.

Mikor a férfi visszaért a nappaliba, a szeme mámoros könnyben úszott, és egy 1986-os kiadású Police 07 nevű társasjátékot szorongatott. A meredten álldogáló feleségének csak annyit mondott, hogy “egyetlen kanapé sem ér ennyit”, meg hogy “álmaim játéka volt”. Ezzel fogta magát, és lefeküdt aludni. A feleség szó nélkül követte. Soha többet nem beszéltek a dologról. 

Később együtt bosszankodtak, hogy milyen drága volt megcsináltatni a tetőt, és egyetértettek júliusban, hogy nincs is jobb a házi paradicsomnál.

Talán csak a Mikulás nem felejtette el az esetet, mert bizony ebbe a faluba három éve üresen maradnak a kis csizmák, és azóta sajnos kénytelenek a szülők maguk intézni a gyerekek ajándékát.

:::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::

Az Író minden bosszúsága elszállt. Mosolyogva nézett maga elé. Már régen nem írt önmaga szórakoztatására. Mindig a fránya határidők, a meghatározott témák, a szerkesztői kérések, az ideális karakterszámok… 

Behívta a feleségét, és szórakozottan az ölébe ültette. - Ugye, tudod, hogy én érted simán kinyírnám a Mikulást! Írok nektek egy mesét az Öregről. Megérdemlitek. 

A feleség az Író szájába tett egy szaloncukrot, majd mosolyogva magára hagyta.

christmas-210289_1920.jpg

A macskám és én

Ma végre lett egy cicám. 9 éve várok rá. Nem csak egy cicára a sok közül, hanem éppen őRá. 

Ez a történet igazi. Még abban a világban is, ahol minden azonnal kell, ahol nincs idő senkire, és semmire várni, mert az ember csak akar, és akar; lehetőleg újat, tökéleteset, lehetőleg olyat, ami pont úgy viselkedik, ahogyan azt kívánja; nem javítja meg, ha elromlik, nem “kínlódik” semmivel; ha nem megy valami, stílusosan odébb áll...

Bemutatom nektek Zserbót, aki kétségtelenül kissé Exupérysre vette a figurát, de megtanította nekünk, hogy lehet ezt másképp is: 

“Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz…”

cica_jo.jpg

A kapcsolatunk óriási konfliktusból indult. Én egy édes, ölelni való cicát szerettem volna, ő meg azt, hogy békén hagyjam. 

Az első héten alig tudtam kivarázsolni az ágy alól. Adtam neki időt, megértően kezeltem a családjából kiszakított kismacska traumáját. Rendszeresen próbáltam azért felvenni vele a kapcsolatot, annak ellenére, hogy minden alkalommal az értésemre adta, hogy kifejezetten nem kedveli az élőlényeket maga körül. A cicás álmaim apránként töredeztek szét, és adták meg magukat az élet slozijának örvényében. 

zserboval.jpg

Kamaszkorára viszont a kötődési zavar oly mértéket öltött, hogy feloldhatatlannak látszott. Konkrétan veszélyben éreztem magam a saját lakásomban. Ha éjszaka véletlenül a takaró alól kikandikált néhány lábujjam, akkor minden alkalommal áldozatul estem a játékosságból elkövetett vadászatnak. Ugyanígy jártam akkor is, ha mozogni kényszerültem a szobában. Rettegve néztem szét, és minden sarokban a hátsóját egyre gyorsabban riszáló, ugrani készülő macska árnyékát láttam. Sokszor nem is volt alaptalan a félelmem, és a lábamba bogáncsként kapaszkodó szőrmókkal percekig sikítva jártam a cha-cha-chát. 

Ebben az időszakban nem is tudtunk Zserbó közelébe férkőzni. Emiatt fésületlen maradt a bundája is. Így sokszor megesett, hogy napi több adag nyálas szőrlabdát extrudált a torka mélyéről a kanapéra, a szőnyegre, legritkább esetben pedig a könnyen tisztítható járólapra. A szekrényről önelégült tekintettel lökdöste le a kedvenc dísztárgyaimat, miközben egyenest a szemem közé nézett. Nem igényelt társaságot ha játszott, nem kedvelte a lakás napsütötte foltjait, simogatni továbbra is öngyilkosság volt. 

Évekre megsértődtem, mondhatni szinte teljesen feladtam a reményt, hogy valaha is rendezzük a dolgainkat. Távolról azért gyönyörködtem benne, vágyakoztam utána. Eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lehet az ujjaimmal beletúrni a selymesen puha bundájába. 

fenykep_0599.jpg

Aztán néhány év múlva ő tette meg az első lépést. Megengedte, hogy pár pillanatra hozzáérhessünk, de ha nem vettük pontosan a jelzéseit, azonnal karmolt. Tudni kellett hol a határ. A következő fázisban Zserbó ördögi gyakorlatot vezetett be. Miközben simogattam hirtelen átfordult a hátára, kéjesen nyújtózott mintha élvezné, és mikor megbűvölve tovább simogattam, akkor a 4 lábával hirtelen közelebb húzta magához a karomat, és megharapott. Végtelenül mérges voltam rá. Megtorpantam, és újabb rideg évek követték egymást. Zserbó számomra most már valóban nem jelentett sokat, igyekeztem kerülni. Úgy tekintettem rá, mint egy gyönyörű festményre. Mutatós, kellemes a jelenléte, de nagyjából ennyi.

A férjem más típus, ő már az elején sem várt Zserbótól semmit. Elfogadta, figyelte, segítette, amiben tudta. Tehát a hidegháborús években ő vette át az irányítást. Rájött hogyan tud vele játszani. Néha pedig hosszasan nézték egymást, és pislogtak a másikra. Nagyon büszkén mesélt ilyenkor a férjem a sikereiről: “Láttad, hogy visszapislogott!? Láttad!?”:)

img_20191110_161248806.jpg

 Egy nap gondolt egyet, és hirtelen felvette a macskát az ölébe, majd ezt rendszeresítette. Pedig pontosan tudta mi jár annak, aki érinteni meri a helyi tigrist! Viszont egyszer csak észrevettük, hogy Zserbó néhány másodpercig szívesen benne marad a szituációban, tehát nem menekül el azonnal. Bár tény, hogy ide-oda csapkodott a farkával. Mindenesetre lendületbe jöttünk. Ezt a ölben tartós pozíciót kigyakoroltuk. Elképesztő, de annyira biztonságossá vált a helyzet, hogy Zserbó karmait is mi kezdtük el vágni. Hetente kettő darabot volt bátorságunk megmanikűrözni. Ennyi volt a sérülés nélküli ráta. Később fokozatosan növeltük a tétet, és működött. 

Újabb varázsmagot kaptunk: letisztult pillanataiban meg is tudtuk simogatni a cica feje búbját. Természetesen csak akkor, ha tűpontosan betartottuk a játékszabályokat, különben közelharcra került sor. Idővel a 2x2 cm-es fejbúb simogatásból óvatosan le tudtunk csúszni a füle tövére, onnan pedig csak egy kis időbe telt, mire végre újra megérinthettük a hátát, anélkül, hogy a hátára fordulva vérengző krákenné vált volna. Innentől rendszeresen tudtuk fésülni is őt, ami mindenkinek javított az életminőségén.

img_20200401_142848.jpg

 

Néhány éve - kb 7 éves korában - átütő változásokra ébredtünk. Zserbó éjjel ránk járt nyalakodni. Akkoriban volt a kisfiunk 3 éves körüli, ami minden szempontból egy nyugodt életszakasz kezdete lett volna. Megszűntek az éjszakai szülői ágyban feltűnések, sőt, már hajnalban is csak ritkán trappolt át. Ellentétben a macskával! Apró lépteinek közeledésére néha megébredtem - főleg mikor már hosszú ideje nem tudtunk sikeres karomvágást felmutatni. Olyankor úgy hallottam, mintha a Jurassic Parkos velociraptor körmei kopognának vészjóslón a padlón.... 

fenykep_0575.jpg

Első alkalommal felugrott az ágyra, a fejem fölé állt, és óvatosan megnyalta az orrom. Nem mertem megmozdulni, nehogy megzavarjam a műveletben.

Minden “én most itt fel vagyok ébresztve” jellegű bosszúságomat félretettem. Tudtam, hogy a kapcsolatunk igen komoly fordulóponthoz érkezett. Aztán rendszeresen jött. Felváltva nyalt engem, és a férjemet. Egy idő után megterhelő lett számomra ez a kapcsolódás. Nemcsak az ébresztések, hanem az érdes nyelve, és a meleg, száraztáp szagú lehelete is nehezítették a lelkesedésemet. Időnként a nyugalmam érdekében -nem túl udvariasan- letessékeltem az ágyról. Úgy látszott nem zavarja, mindig visszajött...mindig...és a biztos siker érdekében megtanult dorombolni is. Hamarosan rájöttünk, hogy csak akkor jön éjjel nyalni, ha fogyóban van a kajája. Ez nem tett jót sem az én, sem a férjem önértékelésének, de nem volt mit tenni. 

Ez a helyzet nem is olyan régen változott csak meg. Egy éjjeli felnyalás után kikászálódtam az ágyból, hogy a méltóságos úr kérésének eleget téve, színültig töltsem a kajás tálkáját, mikor is megdöbbenve láttam, hogy az edénykéje tele van. Tehát aznap kizárólag miattunk jött - egy kis szeretetet begyűjteni.

Innentől már tudtam, hogy megnyertük a szívét. Vagy önszántából nekünk adta. De lehet, hogy csak öreg, és szentimentális lett. Nem tudom. 

img_20200605_064722654.jpg

 

Apránként megadta nekünk az első igazi önfeledt dorombolásokat, rendszeresen odadörzsölte a fejét az arcunkhoz, töretlenül nyalt minket éjjel-nappal, és napközben is megkörnyékezett bármelyikünket egy kellemes simi reményében. 

img_20191222_083357190.jpg

Ezzel elérkeztünk a mai reggelhez, a történetünk csúcspontjához. Felébresztett, majd dorombolva odakuckózott a hasamra, az ölelésem legközepébe, a mancsával elégedetten “dagasztott”, és a kezem alá bújtatta a fejét.

Végre megszelídítettem az én kis rókámat! Most már biztosan nem lehetünk egymás nélkül. :)

img_20200823_071831964_1.jpg

 

Az Ő kávéja

Úgy teszek, mintha nem látnám. Próbálok úgy tenni, de nem bírom nem látni. Babusgatja a kávéját. De úgy, ahogy engem ritkán. Végigsimít a kávéfőzőn, ami amúgy nem is igazi kávéfőző. Hallod!? Nem igazi. Egy olcsó french press. Legalább a jó öreg kotyogóst kényeztetnéd, ember!

Sokatmondóan elsétál mellette, rákacsint, és türelmesen várja, hogy lenyomhassa. Mindig ezt csinálja. Türelmesen vár. Mintha a várás, érdemesebb lenne a megélésre, mint maga a történés.

Tudom, hogy élvezi az másodpercek múlását. Mikor letelik az idő, nem rohan oda rögtön. Áhh, az nem ő. Komótosan, ámde magabiztosan odaballag a kicsikéjéhez. Csípőre teszi a kezét úgy, mint abban a pillanatban mikor beleszerettem. Természetesen bármikor magam elé tudom varázsolni A pillanatot, ahogy akkor, és ott megcsillan a holdfény a gyönyörű haján, és az univerzum minden teremtő ereje hirtelen körülveszi őt.

Az más kérdés, hogy A pillanat következő pillanatában, ezzel a laza bájjal egy kuka mellé hányt a nála megszokott csípőre tett kézzel, és komótos, ámde magabiztos fellépéssel. Ki más emberfia lenne képes, ezt is ilyen vonzón produkálni?

Szóval most a french press kapja ezeket a mozdulatokat. Óvatosan lenyomja. Le nem veszi róla a szemét, közben becézgeti. Fontos neki. Tudja, hogy ő menti meg a napját, nem én. Kiveszi a hűtőből a tejet. Látom átcikázni a csalódást az arcán. Nem akarja beleönteni. Vívódik. Tönkreteszi vele az istennője báját. Az elmúlt évek minden fel- és megadása mereszti most égnek a szakállát.

kettle-2220369_1920.jpg

Én erőltettem rá a tejet az első éveinkben. Minden reggel, éhgyomorra itta! Tehettem mást!? Én... én csak féltettem. S, lám mit tettem! Minden alkalommal mikor ajka érinti a kávéscsészét, eszébe jut, hogy ez bizony lehetne finomabb is. De mint mindig, ma is elfogadja, hogy az a ragyogó istennő - akit ő nap mint nap, a lelkébe, és testébe fogad, - ma sem lesz tökéletes.

Miközben kortyolgatja, odalép hozzám, és olyan french presses odaadással végigsimít az arcomon, aztán mosolyogva elballag.

Ki tudja, talán ő pont így szereti a kávét!

Romlott kis altató

(ötlet: Németh Zoltán: Altatódal c. műve)

Aludj kis Édesem!

Minden elaludt már, amit szeretsz,

szundizik az unikornis popsiján a szivárvány, 

horkol a piros körömlakkod, és a vegán sminkkészleted,

a takarón a hercegnő, az illatos slájmban a hajszál, és

ütemesen horkol a petefészked fölött is a csillámtetkó. 

Kis Fénymackókám, hisz minden okos, jó gyerek alszik már,

az éber kis csínytevőkért viszont eljön éjjel a bácsi vállán a zsák,

Gyere no, segítek, hadd simogassam meg a buksikád! 

Nézd, álmosan tekinget szét a kis malacperselyed, 

nem is sejted, hogy ma a pizzafutár borravalóját milyen

erővel ráztam ki belőle.

Szenderedj el kicsi Zselés Cukorkám!

Lassan elpillednek a titkok is, 

tudod, még az is, hogy te szimpla élvezetből tépkeded meg

a mosdóban a Timike bongyor haját.

Lefeküdt már a rövid szoknyás barbi baba is, 

aki a minap Kennel annyira kiabált, 

hogy a nem, az nem lehet igen, 

de az igenből is lehet néha nem, a nem pedig mindig nem. 

Alszik már a picike Dr. Mario is, aki lúggal kezelgeti

a zsebcicád makacsul viszkető kényes testrészeit.

Nézd csak, lecsukta a szemét a hógömben az angyalka, 

ma már nem kaparássza tovább vérző körömmel az üvegfalat.

Az igazak álmát alussza Han Solo is, akinek végre sikerült felvarrnia 

a gombszemeket a pihe-puha vak komondorra, 

hogy Leia hercegnő ne essen át minden nap rajta. 

Édes kis Cinegemadaram, csucsuljál!

Elpilledt a duplo király ellenlábasa is, vérző darabokban hever a dobozában,

pedig “A fekete lovag mindig győz.”, ezt mindenki jól tudja.

Lehunyta már a szemét a folyosón a balettcipőd, az úszósapkád, 

a forgó-billegő TSMT eszközöd, az interaktív angol tananyagod.

Pihen a szorongás, és a fáradtság, 

a picike dadogásod is szundizik már.

Elaludtak a mesék, bennük az emberbabot zabáló óriások, 

a Piroskákat evő farkasok, a hét törpével élő királylányok, 

a könyvmoly lányok, akik erőszakos szörnyetegekbe szeretnek bele, 

és a kivágásra olyan nagyon vágyó kis fenyőfák.

Ne aggódj, kis Aranybogár, az a néni

is alszik, aki mesekönyveket darál, 

Szundikál már az a sikoltózós film is, amire felébredtél, 

nyugodtan aluszkál a rendező bácsi is, 

akinek kezei közül került ki az a roppant

csúnyácska emberi százlábú.

Drága kis Arany Virágszálam csitulj már!

Durmolgat az a máshogyan sikoltozós műsor is, amiben 

sok néni szeret sok bácsit, azért hogy anya és apa 

is akarja még néha szeretni egymást.

Szenderedj el, Bogárkám!

Hallgasd csak, apa is elaludt a konyhában a puffanás után, 

nem csilingel már a feles pohár sem.

Bóbiskolnak a szájmaszkok is végre, 

álmukban kukkantsd meg a többi ember arcát!

Szépen csucsukál a szomszéd lány, akit nem hallottál 

ma olyan sokszor hányni, 

pedig az anyukája szerint jóízűen eszik,

csak aztán mindig túl későn gondolja meg magát.

Kis Szottyos Mazsolám, a jobb szemem elkezdett rángani,

képzeld, már alszanak azok az áldott sorsú papocskák, 

akikre bájos kisfiúk lehelnek lelket melengető csókocskát.

Gyerekem, igazán aludj már!

Szunyókál már az utcán az ezüsthajú mágus, aki 

gondosan összeszedi a csikkeket a ház előtti kukából, 

aztán a darabokból valahogy mindig egy egészet varázsol.

Most már szunyókál a mama hasnyálmirigyében a betegség, 

hajcsizik a bácsi is, aki nemrég véste fel arra 

a nagy kőtömbre a mama nevét.

Egyetlen Kincsem, búbulj már, hiszen minden aprócska, 

meg nem született kistestvéred is csendesen szunyókál,

És hamarosan elbóbiskol a mindig 

gyönyörű S-es méretű mérgező anyád.

sleep-531205_1920.jpg

süti beállítások módosítása