Úgy teszek, mintha nem látnám. Próbálok úgy tenni, de nem bírom nem látni. Babusgatja a kávéját. De úgy, ahogy engem ritkán. Végigsimít a kávéfőzőn, ami amúgy nem is igazi kávéfőző. Hallod!? Nem igazi. Egy olcsó french press. Legalább a jó öreg kotyogóst kényeztetnéd, ember!
Sokatmondóan elsétál mellette, rákacsint, és türelmesen várja, hogy lenyomhassa. Mindig ezt csinálja. Türelmesen vár. Mintha a várás, érdemesebb lenne a megélésre, mint maga a történés.
Tudom, hogy élvezi az másodpercek múlását. Mikor letelik az idő, nem rohan oda rögtön. Áhh, az nem ő. Komótosan, ámde magabiztosan odaballag a kicsikéjéhez. Csípőre teszi a kezét úgy, mint abban a pillanatban mikor beleszerettem. Természetesen bármikor magam elé tudom varázsolni A pillanatot, ahogy akkor, és ott megcsillan a holdfény a gyönyörű haján, és az univerzum minden teremtő ereje hirtelen körülveszi őt.
Az más kérdés, hogy A pillanat következő pillanatában, ezzel a laza bájjal egy kuka mellé hányt a nála megszokott csípőre tett kézzel, és komótos, ámde magabiztos fellépéssel. Ki más emberfia lenne képes, ezt is ilyen vonzón produkálni?
Szóval most a french press kapja ezeket a mozdulatokat. Óvatosan lenyomja. Le nem veszi róla a szemét, közben becézgeti. Fontos neki. Tudja, hogy ő menti meg a napját, nem én. Kiveszi a hűtőből a tejet. Látom átcikázni a csalódást az arcán. Nem akarja beleönteni. Vívódik. Tönkreteszi vele az istennője báját. Az elmúlt évek minden fel- és megadása mereszti most égnek a szakállát.
Én erőltettem rá a tejet az első éveinkben. Minden reggel, éhgyomorra itta! Tehettem mást!? Én... én csak féltettem. S, lám mit tettem! Minden alkalommal mikor ajka érinti a kávéscsészét, eszébe jut, hogy ez bizony lehetne finomabb is. De mint mindig, ma is elfogadja, hogy az a ragyogó istennő - akit ő nap mint nap, a lelkébe, és testébe fogad, - ma sem lesz tökéletes.
Miközben kortyolgatja, odalép hozzám, és olyan french presses odaadással végigsimít az arcomon, aztán mosolyogva elballag.
Ki tudja, talán ő pont így szereti a kávét!
