Nemsokára meg fogok halni.

Ezt csak abból tudom, hogy túl sok a fehér körülöttem. Halványan emlékszem valami műtétre.

Mintha nagyapám kóvályogna itt a szobában, néha meg valaki üvölt.

Aztán rájövök, hogy én vagyok az.

A hasamban kell lennie a halálomnak. Próbálom megérinteni a testem, hogy kitapogathassam, de nem tudom mozgatni a kezeimet. Ott kell pedig lennie valaminek a hasamban, emlékszem, hogy ezt mondták. Látnom kell. Egy fehér, homályos folt máris eloldozza a kezeimet, és az egyikbe egy kényelmes fogású kést tesz. Olvasnak a gondolataimban. Talán van a hasamon hosszában egy friss seb. Ott lesz legkönnyebb felvágni. Szinte szétpattan, ahogy pár centi mélyen haladok a késsel lefelé a heg mentén. Ahogy belenyúlok a hasüregbe megnyugszom. Teljesen átadom magam önmagamnak. Megérintem a beleimet, a májamat, a gyomromat a kezembe veszem, és elismerően megpaskolom. Mindig is imádtuk egymást. Finom meleg vér folyik szét az ujjaim között. Aztán már nem sokáig kell keressem Őt. A hasfalamon durmol. Akkora, mint anyám frissen sült zsemléje. Nézem egy darabig. Már széthasadt, és a morzsái szanaszét hevernek. A közepén apró szív pumpál, és pokoli meleget áraszt. A morzsákat apró hangyák gyors sorai viszik az agyamba, és a tüdőmbe. Szólni akarok, hogy ne arra vigyék, de nagyon elszántak. Békén hagyom őket. Inkább a késsel lefejtem Róla az ereket, nem akarom én bántani, de látnom kell minden részét. Most már nincs köztünk semmi, meg tudom érinteni. Fényes hártya van rajta, a tapintása pedig olyan, mintha a pillecukorból lenne. Rengeteg nyúlvánnyal kapaszkodik belém. Nagyon félhet, hogy elveszít. Mihez kezdene nélkülem? Ki főzné a reggeli kávét? Ki szaladna le a boltba, mikor elfelejti a tejfölt? Ki nyugtatná meg, mikor magas lesz a villanyszámla? Nagyon sajnálom, hogy ennyire retteg. Szinte belém bújik. Szorosan átöleli a heréimet, pedig tudja, hogy már nem lesz soha másé. A combcsontomra is próbál színes hurkot szorítani. Teljesen felesleges, én már nem akarok sehová menni. Vele szeretnék maradni. Várni, hogy egészen átöleljen. Mindent visszateszek a helyére. Összesimítom a bőrőmet is,  és mosolyogva üvöltök tovább.

Nagyapám még itt van.

A gondolataimban megjelenik a gyerekkoromból egy kutyánk, akinek egy nagy kinövés volt a szája szélén. Sokszor lefeküdtem mellé a fűbe, hogy bámuljam. Nyüszített. Nagyon szerettem volna enyhülést hozni neki, és egy keresztet vájni a körmömmel a daganatba úgy, mint abba a nagy, és feszes szúnyogcsípésbe a vádlimon.

Egy nap eltűnt a kutya. Anya, és apa arról beszélgettek csendesen reggel, hogy nagyapám megunta nézni a szenvedését, és a marhakötéllel felakasztotta a nagy akácra. Elképzeltem nagyapámat, ahogy húzza föl a fára a nagy kutyát, az meg nyüszít. Nehéz felhúzni, vissza-visszacsúszik, és olyan mintha harangozna nagyapám. A kutya nem tudja mi történik, csodálkozik is, meg élvezi is, hogy ilyen könnyű lesz meghalni. Amikor a kötél enged, eszébe jut az első tavasz, mikor elkapta a kopasznyakút, hú az volt ám a balhé! Az orrában érzi a tavaszi akác illatát, ami annyira bosszantja minden évben. Érzi a hasán a tavaly nyári forróságban a hűs konyhakövet, amíg anyám fejbe nem veri a partfissal, hogy kizavarja. Micsoda élete volt! Szabad, boldog, kövér élet. Aztán egy végsőt szorít rajta a kötél.

Nagyapám közelebb jön. Szeretném behúzni a lábamat a takaró alá. Szeretném, ha a fejem búbja se látszana ki, de hamarosan nehéz lenne levegőt venni, és úgyis muszáj lenne kidugni a fejem. Nagyapám már egészen közel jött hozzám. Nem sajnál. Megunta nézni a szenvedésem. A kezében ott a kötél. Tulajdonképpen örülök, hogy könnyű lesz meghalni.