A leghátsó padban ülök Ágival. Nem szeretek látszani. Az előttem ülő lánynak hatalmas loboncos szőke haja van, így tökéletes takarásban tudok maradni. De sajnos vannak olyan napok, mikor középpontban kell lenni. A középiskola, és főleg Molnár tanárnő magasról tesz az egyéni igényekre. Neki csak az irodalom számít. Végülis teljesen megértem.
Tudom, hogy ma én felelek. Mindenki tudja. Már csak én maradtam ki az osztályból. Síri csend van, Molnár tanárnő a naplót lapozgatja. Az arany karkötői csilingelnek a vézna, huszonhárom éves csuklóján. Vörös haja lángolva keretezi szigorú arcát.
Ági a pad alatt megszorítja a kezemet, majd bátorítóan rám mosolyog. Ági rendes lány. Soha nem csinál semmiből nagy ügyet, de mindig tudja mit kell tenni.
Annyira hangosan szívom be, és fújom ki a levegőt, hogy az előttem ülő lány haját az égnek emeli a lélegzetem. Hátrafordul, és sajnálkozó tekintettel néz a szemembe.
Elhangzik a nevem, és én lassan elindulok előre a padok között.
Minden felelő egy vers felmondásával indít. A vers címét kihúzom egy dobozból. Nem gondolok semmire. Most nem könyörgök a jóistennek a Négysorosért. Csak hagyom, hogy megtörténjen velem az életem.
Ady: Héja-nász az avaron. Nem tragikus. Figyelem a többieket. Senki nem néz rám.
Belekezdek. Az avar máris elkezd kavarogni a gyomromban, nekiütődik belülről. A sárga-bordó levelek táncot járnak a hangszálaim körül, majd finoman kirepülnek a számból.
Az ősz már nem ilyen egyszerű. Köpném ki magamból, hogy megszabaduljak tőle. Nyálkás, hideg, de mégsem tud kicsúszni. Mögötte egymásba szalad a vijjogás, a sírás, és a kergetőzés. Peti hangosan felröhög a harmadik padsorban. Elkezd remegni a lábam, és önkéntelenül dobbantok egyet. Egy mély repedés szalad végig a plafonon, itt-ott peregni kezd a vakolat. A többiek kicsire összehúzzák magukat. Nóri halkan bukósisakot kezd osztogatni a padok között.
Amire a nyárhoz érek, már minden hang retteg. Félnek, hogy soha többé nem tudnak utat törni maguknak. Közben az egész testem rángatózik, olyan hevesen, hogy kiég a teremben a mennyezeti lámpa. Molnár tanárnő nagy sóhajjal piszkálja tovább a körömágyát.
A csóktól fulladozok. Annyira kapkodón veszem a levegőt, hogy lassan elsötétül minden. Próbálok valami megnyugtató, sima dologra gondolni. Lassan elkezd a falakon víz beszivárogni. A többiek kiveszik a mentőmellényt a padból, és várják, hogy emelkedjen a vízszint. Pisti két ásítás között, stikában a májkrémes kenyerét majszolja, bosszantja, hogy el fog ázni. Egyre hevesebben hömpölyög a víz, mire végül kimossa belőlem a csókot, aztán elapad.
A fölborzolt tollak keresztül szúrják a mellkasomat, ég, fáj, nem tudom kitépni. Ágira nézek, de nem tud segíteni. Könnyes a szemem. A hátamat tiszta erőből neki vágom a táblának, és a tollak szétrepülnek a teremben. Karesz tüsszögve hessegeti arrébb őket.
A lehullás ma a pokolból jött el hozzám. Túl fáradt vagyok, hogy megküzdjek vele. Keresztbe akad torkomon, mellette alig sípolva jár a levegőm. Molnár tanárnő megelégeli, kivesz egy kést a fiókból, és egy határozott mozdulattal elvágja a nyakam. Hosszú körmeivel kotorászik a sebben, míg meg nem találja a lehullást, amit azonnal kitép belőlem. Egy üvegcsébe felfogja a vérem, és azt mondja, hogy elég lesz. A tollamba tölti a véremet, és azt is mondja, hogy a felelet további részét írásban tegyem meg.
Ötöst kapok. Nem bírok felállni. A többiek kifelé menet mind egy téglát tesznek körém. A szünet közepére teljesen be vagyok falazva. Elvágott torokkal, fáradtan dőlök neki az építménynek. Hallom, hogy Ági kintről kiabál, hogy melyik tégla laza, ott kezdjem magamról lebontani.
De én nem akarom. Mától ez lesz az otthonom.
