Egy indulásra kész bőrönd hever a nappaliban. Tartalma letisztult, tulajdonosának elszántságát tükrözi. Ha viszont egy kicsit közelebb lépünk, látunk benne olyan különlegességeket, amelyek nem férnek bele a férfiról alkotott képbe. Talán túl szigorúan ítéltük meg őt. Kimért, udvarias jelleme mögé látva észrevesszük, hogy ő egy igazi játékmester. Ami annyit tesz, hogy tökéletesen tisztában van azzal, hogy mindig játszani kell. Örömben, bánatban, fájdalomban, csapatban, és egyedül. Csak így van értelme élni.
És egy arra fogékony embert bizony hamar fülön csíp az univerzum.
Nem volt ez másképp azon a napon sem. Az új lakásban töltött magányos hetek alatt a férfi egyszer csak felfigyelt a hasonlóságra az asztalon heverő nagy dísztál, és a táskájában megbújó különleges dobókockák között, amelyeket a feleségétől kapott. Kitette hát a kockákat a tányérra. Jól álltak egymásnak. Üdvözölték a helyüket ebben az új, tágas térben.
Egy darabig nem történt semmi, viszont a dobókockák csöndesen szívták magukba a férfi rezgéseit, mozdulatait, személyiségét. Átvették a ritmusát, megtudtak róla mindent. Nem maradt előttük titokban semmi.
Egy fáradt nap után a férfi leült a kanapéra,és szórakozottan forgatni kezdte a két dobókockát a kezében. A kockák régóta vártak erre a pillanatra, és a gazdájuk gondolataival átitatva megkezdték működésüket. Abban a pillanatban mikor a férfi a kezébe vette őket, különös, mégis ismerős hangulat kerítette a hatalmába.
Óvatosan végigvezette ujjait a nyolcas ívén, miközben szinte hallotta egy régi, kedves barátjának megnyugtató hangját. A nullán körkörösen haladva a szülei szeretete ölelte körül. Az ötös hasát átsimítva egy tokaji borozás gondtalanságát élte át újra. A férfi is érezte, hogy valami különleges dolog történik vele.
Nem ijedt meg, nem ellenkezett, csak figyelt. Átadta magát a kockáknak, azok pedig új utakra vezették a gondolatait. Először a jelenbe. Végül átsiklottak vele a jövőbe.
Innen már nem volt visszaút. A férfi feltett egy kérdést. És dobott. Majd még egyet, és újra dobott. Még egyet, és még egyet...
Teltek múltak a hetek, hónapok. A férfi hamar rájött, hogy a kockák minden válasza tévedhetetlen, mindig tükrözi a valóságot, és tiszta képet ad a jövőről.
A játék egyre komolyabbá vált. A férfi válaszút elé érkezett.
Más emberi lény képtelen lett volna ellenállni a kockák erejének. és beleőrült volna a birtoklásukba.
A férfi viszont különleges volt. Mindig tudta, hogyan játsszon. Olyan ember volt, akinek a tiszta játék jelentette a legnagyobb örömet. Élete minden kérdésére megkaphatta volna a helyes választ a kockák segítségével, mégsem tette. Vérbeli játékos lévén tudta, hogyha nem hagyja játszani önmagát a saját életében, akkor minden üressé, egyhangúvá válik körülötte. Megkaphat mindent, mégsem lesz semmije.
Élete végéig tisztelettel bánt a kockákkal, de soha többé nem dobott velük. Idős éveiben viszont sokszor újra a kezébe vette őket, de nem beszélt róluk senkinek, a titkot pedig magával vitte a sírba.
Tudjátok honnan tudom mégis a történetet?
A kockák mesélték el nekem.
