Tudod, különös a világ. Még a mesevilág is. Rengeteg nehéz sors, és szívfacsaró pillanat vesz körül minket. Ám minden bátor mesehős számára időről-időre résnyire nyílik egy alig látható kapu, amely mögött ott van a boldog befejezés, a saját élete tündérmeséje. Ilyen történet a nagymamád, és az ő édesanyja meséje is...

Született egyszer egy gyönyörű kislány Miskolcon. Óvatosan nyitogatta szemeit, majd békésen elpihent, mikor látta édesanyja arcát, és újra hallotta az ismerős szívdobogást, mikor az anyukája a karjaiba vette őt. Minden kisbaba szeretettel a szívében kopogtat erre a világra, de vannak olyan családok, ahol ez a szeretet nem virágzik ki. Ott nem könnyű gyereknek lenni.

A kislány az édesanyját csodaszépnek látta, akinek szeretete óvta-védte mindkettejüket. Az édesapja lénye más, ismeretlen, sötét érzéseket keltett benne. A gyerekek sok mindent meglátnak, amire a felnőttek már vakok. Megfigyelte, hogy van egy különleges üveg, amihez nagyon ragaszkodik az édesapja. A kislány látta az üveg belsejéből suttogó szellemet is, aki az édesanyja boldogságát akarta megkaparintani. A szellem egyre hosszabb időre változtatta vad, és otromba szörnyeteggé az édesapját, aki ilyenkor az éles karmaival kegyetlenül szakította le az édesanyjáról a boldogságot, majd adta át a szellemnek, amitől az egyre erősebb lett.

A lány még kicsi volt, mikor egy nap képtelen volt abbahagyni a sírást. Talán aznap jött rá, hogy nem tudja sem az édesanyját, sem önmagát megvédeni a szörnytől. A szörny az éktelen sírástól, csak egyre dühösebb lett. Megfogta a kislányt, és belevarrta egy párnába.  A kislány annyira megrémült, hogy mozdulatlanná vált, becsukta a szemét, kizárta külvilágot, és nagyon erősen gondolt egy békés helyre, ahová nem ér el a szörnyeteg üvöltése. Ekkor találkozott először a gyönyörű és bölcs perecesi tündér-dédnagymamájával, aki minden bajban lévő gyereket befogadott mesebeli otthonába. Ha a kislányt üldözte a szörnyeteg, a lelke mindig a dédmamához menekült. Ilyenkor ők ketten szivárványból fontak kosarat, máskor meg hópelyheken táncoltak, néha pedig csak csendben figyelték, ahogy esténként az óriások kicserélik a napot a holdra. Egy alkalommal a tejút szélén ülve beszélgettek, amikor a dédmama elmondta a kislánynak, hogy eljön majd a nap, mikor az édesanyja ráébred, hogy nem tud tovább küzdeni a szörnnyel. Akkor megjelenik majd egy kis ösvény, amit csak a gyerekek láthatnak. Az majd elvezeti őt hozzá.

Az édesanya még hosszú ideig próbált segíteni kiszabadulni a férjének az üvegben lévő szellem hatalmából, de a szörnyeteg már soha többé nem tudott visszaváltozni emberré. Az anya egy reggel nagyon bátor döntést hozott, utolsó erejével gyorsan összecsomagolt, amíg a szörnyeteg aludt, majd felkapta a kislányt, és szaladt vele hét határon túl. Mikor megálltak, ölelte, csókolta mindenhol. Boldog volt, hogy sikerült maguk mögött hagyni a rémet, de nem tudta hogyan tovább. A kislány ekkor elmesélte, hogy ő tud egy biztonságos helyet. 

Vándoroltak hát ketten, követve az ösvényt, amit csak a kislány láthatott. Egyszerre csak meseszép házikót pillantottak meg egy barátságos hegy tetején. Egy gyönyörű fehér hajú idős hölgy sietett eléjük, s köszöntötte őket. Várt már rájuk. Ő volt a kislány tündér-dédmamája. Az ő birodalmában biztonság és melegség vett körül minden szükséget szenvedő gyereket, de sajnos felnőtteknek nem adhatott bebocsátást. Így nehéz szívvel búcsút vett egymástól anya, és lánya. Az édesanya megígérte, hogy amint elég pénzt keres, és talál új otthon minkettejüknek, akkor visszajön a kislányért, addig viszont szeretné itt a dédmamánál biztonságban tudni őt.

A kislány nagyon okos volt, és megértette, hogy most neki is bátornak kell lennie.

A dédmama birodalmában békés, boldog időszak köszöntött a kislányra, de hiába volt minden sarokban szeretet, önfeledt tánc, és varázslat, a kislány nap nap után a hegy tetejéről fürkészte vágyakozva az utat, bízva abban, hogy talán aznap jön el érte az édesanyja. 

Végül egy kora hajnali napon pillantotta meg őt a hegyi úton közeledni. Rohant elé, és boldogan ölelték meg egymást újra. 

A tündér-dédmama gondterhelt mosollyal üdvözölte az édesanyát. Tudta, hogy igen nehéz út vár még rájuk. Búcsúzáskor nagy gonddal díszített dobozt adott át a kislánynak:

Most nagyon figyelj rám! Készítettem neked egy gyönyörű bordó ruhát, de csak az első bálodon viselheted. Meglátod, megmutatja ki az, akinek a szemében minden nap tündökölni fogsz.

A tündér-dédmama örökre elköszönt. Tudta, hogy a kislány soha többé nem léphet be az ő birodalmába, mert fel fog nőni abban a pillanatban, amint elkezdik az édesanyjával az új életüket. 

A kislány örömmel, és kíváncsisággal követte édesanyját az új otthonba, de csalódnia kellett. Az aprócska új lakás ugyan kedves volt, de az anya rengeteget dolgozott, emiatt alig voltak együtt. Hajnalban ébresztette a kislányt, hogy óvodába vigye. Ő ért oda elsőként az óvódába, és ő ment haza legutoljára. Egyre szomorúbb lett, édesanyja pedig rettenetesen kimerült a sok munkában. Hiába dolgozott éjt nappallá téve, mégsem volt elég a pénzük, s mindig egyre kisebb, egyre szegényesebb lakásba költöztek. A kislány csendben simult hozzá a nehézségekhez, nem szólt egy szót sem, mert ha ők ketten együtt lehettek a nap végén, akkor arra a kevéske időre minden rossz kedvük messze szállt.

Egy nap nagy hírrel jött haza az anya. Találkozott egy férfival, aki szeretné őt feleségül venni, s hajlandó a kislányt is befogadni. A lányka érezte a lelkében a tiltakozást, de az anya megszerette a férfit, jobb életet remélt tőle, és a felesége akart lenni. Egy csendes faluba költöztek a férfihoz. A kislány tehetetlenül nézte, ahogy újra felbukkan a különös üveg, a gonosz szellemmel az életükben, és a férfit alig észrevehetően kezdi átváltoztatni. Most már nem tudtak hova menekülni. Sok hangos szó volt a családban, nem volt nyugalom soha. A kislány is érezte, hogy mind tévúton járnak, nincs itt helyük, de nem volt mit tenni. Az elfáradt lelkük szomorúsága árnyékként követte őket mindenhová.

Évek teltek el, a kicsi lányból időközben csendes, és gyönyönyű nő lett. Örök türelme, és kedvessége, karcsú dereka nem maradt szó nélkül. Eljött a nagy nap, az első bál napja, amire minden valamirevaló leány vágyik. Elővette a rég elfeledett dobozt, a bordó ruhával. Mikor felvette olyan volt, mintha csak ráöntötték volna. 

Amint belépett a bálterembe, és meghallotta a zenét, már nem számított semmi. Nem volt már többé csendben, nem voltak nehézségek, rögös utak, csak táncolt, pörgött, és hatalmasakat lélegzett. Az este végén vette csak észre, hogy táncában olyan párja akadt, akivel könnyű volt minden lépés, mintha újra hópihén siklana. Aki nem várt tőle semmit, aki boldogságot hozott neki. A fiú kezében az ő keze olyan volt, mintha mindig is ott lett volna. A bordó ruha is ragyogott az örömtől.

Ezután soha többé nem engedték el egymást, összeházasodtak, gyerekeik születtek, és mai napig együtt táncolnak egy hópihe tetején, világokon át.

A lány édesanyja - a te dédnagymamád, akit én sem ismerhettem- nagyon erős nő volt, hosszú ideig küzdött még tovább a szörnyeteggel, de egy nap érezte, hogy már minden boldogsága odaveszett. Nem volt már ereje sem harcolni, sem elhinni, hogy az ő sorsának a kapuja is időről-időre résnyire megnyílik, és lehetőséget ad átlépni a boldog befejezésbe. A lánya soha nem hagyta őt magára. Mellette maradt, amíg el nem kellett búcsúzniuk egymástól a földi életük idejére.