A kezembe akadt egy esküvői fotóm. Sosem tudom mi indítja be azt a folyamatot, amin az idő sem segít. Akkor sem, ha mind ezt mantrázzuk.
A menyasszonyi csokromban benne volt a gyűrűje, mert ő már nem lehetett ott velünk. A csokromat nem dobtam el. Neki adtam, a sírjára került. Idén lenne 29.
Próbálom elképzelni, hogy milyen volna ma.
Még mindig olyan vékony lenne, hogy a vállaiba koccanna a homlokom, mikor megölelem?
Vagy lenne már egy kis pocakja, amivel minden alkalommal szemrebbenés nélkül szekálnám?
Vajon még ma is háromszor szedne anyu töltött káposztájából?
Még mindig felhúzná a lábát, ha a konyhai széken ül otthon? Lenne már néhány ősz hajszála?
Őrült forró vízben zuhanyozna órákig a mai napig? Még mindig fehér cipőket hordana?
Vajon még ma is tudná, hogy hol van pontosan az a pont a tarkómon, ami olyan jól csattan ha a megfelelő szögből heccből rácsap?
A gyerekeinek is olyan fülei lennének, mint nekünk, “szabóknak”? Ha túlélte volna a betegséget vajon minden nap nagyot sóhajtva végigsimítana a hegein?
Álmodj tovább, Öcsi, mert ha néha összekeverednek az álmaink, az olyan nagyon jó!
