Példának okáért itt vagyok én, a méltán népszerű, sosem csüggedő konfliktuskerülő. A mindent élére vasaló, a bájosan pillát rebegtető, a poénokkal ügyesen feloldó.
Tulajdonképpen szívesen tetszelgek a mindentudó mókamester szerepében.
Aztán egy álmos deres novemberi reggelen éreztem, hogy már nem kényelmes a saját mosolyom, és rájöttem, hogy én bizony már nem mókamester vagyok, hanem egy közönséges bohóc. Belőlem észrevétlenül bohócot csináltak a nálamnál rókalelkűbb embertársaim! A golyóstollat pattogtató főnököm, a fejét csóváló szervizesem, a tejes dobozt a pulton felejtő szerelmem, a hisztiből kikacsintó gyermekem.
Mit volt mit tenni, belementem a játékba.
Első alkalommal nagyon bátortalan voltam. Naivan azt gondoltam, hogy nincs jogom átformálni másokat, de végül a sors felültetett a szekerére, és beszáguldott velem azon a kiskapun, amin azóta is számtalan helyzetben járok át.
Azóta úgy áll a dolog, hogy mikor valaki meglátja bennem a bohócot, akkor egyszerűen csak elmosolyodok, és lenézek. Már látom is, ahogy gömbölyű orrú, nagy piros cipő növekszik a lábamra, a kezemre megtévesztő, hamis megadást jelképező fehér kesztyű kerül, a smink alatt pedig eltűnik az arcom. És akkor a kezembe veszem a bosszantó embertársamat, akit először gyengéden hosszú, laza hurkává húzok. A nyakát jó alaposan, nagy gonddal háromszor, négyszer megtekerem. Nem törik el a nyak, csak finoman körbecsavarodik a kezem alatt. A mozdulat közben keletkező surlódó, nyikorgó hang jótékony hatásától már nem hallom azt, amit a velem játszó embertársam mond, így még jobban el tudok mélyülni a feladatban.
Nagyjából azonos méretűre tekerem a végtagjait, és a farkát is. A kedvencem a gerinc, ott hosszasabban elidőzök, és egy leheletnyivel hosszabb hurkát készítek. Érdemes ráérezni, hogy a gerinc mennyire ellenálló. Saját tapasztalatból tudom, hogy van, akié teljesen puha, szinte kívánja a hajlítgatást, máséhoz erősebb kéz kell, jobban kell tartani, hogy ki ne ugorjon újra eredeti helyzetébe.
Utolsó lépésként az orra kötök egy zsineget. Kész is a lufikutya.
Jöhet az elengedés. Ugye tudjuk, hogy ez pszichológiailag egy igen fontos lépés!
Miután a zsinór kicsusszan a kezemből, és a lufikutya megkezdi a saját útját fölfelé, én hátradőlök, és csak figyelem az eseményeket. Többféle kimenetel lehetséges.
Megtörténhet, hogyha elég magasra repül, a napsugarak kedvesen megtáncoltatják, majd nem bírják visszafogni magukat, és először ellopják a színét, azután nagy élvezettel kiszívják a levegőjét, majd egy váratlan pillanatban cafrangosra tépik. Sokszor meglepődök a kegyetlenségen, de ez már nem az én dolgom.
A szél is fantasztikus döntőbíró, fölöttem áll. Én csak az arcomra tapasztott ujjaim közül kukucskálok ki, mikor egyik-másik állatkám nagy sebességgel egy szúrós faágnak préselődik, és megdöbbenésében óriási hanggal szétpukkan, hogy apró darabokban szétszóródjon. Micsoda szörnyűség!
A szerencsésebbek egészen hazáig repülnek. Egyenesen az édesanyjuk szerető karjaiba.
