Kora reggel a hátsó udvar lámpáinak gyatra fényében botladoztam át a megfagyott sártengeren a terepjáróhoz. Egy utcabeli a kocsijával belecsúszott az árokba, a felesége szaladt át, hogy menjek segíteni kihúzni.

Egy-két perc nem számított, így megvártam a kutyánkat is, míg csaholva üdvözölt. Szerettem, hogy a hajnalokat együtt járjuk le az erdő körül. Valamilyen labrador keverék volt. Füge. A 6 éves lányom nevezte el így. Nekem meg mindegy. Jó kutya, jó házőrző. 

Beszálltam a terepjáróba, és beindítottam. Tudomásul vettem Füge dühös táncát a kerék körül, majd mikor kissé lenyugodott, lassan, centiről centire elkezdtem gurulni. 

Mindig így csináltuk. Megvártam, hogy alábbhagyjon a farka tiktakolása, és az ugrálásai ellaposodjanak. A visszapillantóból néztem őt, és már jól tudtam, hogy melyik az a pillanat, amikor megadja magát, és a harciassága visszavonulót fúj. 

Néha elképzeltem, ahogy a kutya millió apró lyukat ejt a tűéles fogaival a gumin, a kerék lassan kifárad, majd kipörög. Füge egy utolsó harapással széttépi az üzemanyagcsövet, és a kocsi fekete füstöt köhögve az oldalára dől, majd belefullad a benzinbe. 

Aznap viszont a gép győzött. A hátsó kerék átgördítette a terepjáró két tonnáját a kutya gerincén. Néztem, ahogy a fagyos földre folyik a szájából a vér.

Arrébb húztam, és mentem a dolgomra. Dél körül ástam el. Alig vitte az ásó a fagyos földet. 

A kislányom mielőtt elment óvodába az anyjával, még kereste, hívta. Azt mondtam elszökött. Majd visszajön. 

Hetekig, hónapokig vártuk Fügét, de nem jött. Már egy ideje nem is gondoltunk a hálátlan kutyára, mikor egy nap a feleségem egy kiskutyával jött haza. Nem maradhatott őrizetlenül a porta. 

Aztán talán négy-öt év is eltelt. 

A lányom a ház előtti lépcsőn ült, mikor újra megtörtént. A nyüszítésre odaszaladt, és gondosan, óvatos kezekkel átsimogatta a kutyáját a halálba. 

Majd elkísért. Most lágy, és meleg volt a föld.

Mire a lányom merengő tekintete a földkupacról hirtelen a szemem közé akadt, már tudtam, hogy aznap nem tudom őt sem megmenteni.