Van úgy, hogy csak fekszem, és bámulom azt a repedést a falon. Mintha minden egyes nap tágulna, nőne. Vágyakozik utánam. Régóta tudom, hogy magával fog rántani. Időnként megérintem, olyankor vér szivárog belőle. A lányom vére, amit soha nem tudok lemosni a kezemről.
Volt idő, mikor volt férjem, és volt idő, mikor volt lányom. Már nem is emlékszem milyen volt az a másik élet. A férjem arca már rég elhalványult. Érte nem tehettem semmit. Elvitték.
A lányomat viszont más erők ölték meg. Olyan erők, amiket ő képtelen volt felmérni.
Sztálin halálával kezdődött minden. Zokogtam fájdalmamban, mikor megtudtam a hírt. Mindaz, amiért ez a nagy ember harcolt, vele együtt hullt a porba. Ezzel a hihetetlen csapással erősödtek fel azok a szélsőséges hangok, amiktől annyira óvtam a lányomat.
Megváltozott. Hetek óta kipirult arccal járt-kelt, mintha nem is ő lenne. Kihúzta magát, minden lépte éles volt, a tekintetében valami vad, és ösztönös mámor bújt meg. Tudtam, hogy szerelmes, de éreztem, hogy valami egészen más, pokoli vonzás is forgatja őt az ujjai között. Beleszédült, és már nem látott tisztán. Hogyan is láthatna? Mit tudhat egy 15 éves?
Az a semmirekellő fiú sem tudta magáról, hogy ő csak egy eszköz. Egy dróton rángatott, feláldozható figura. Az egyetemisták úgy gyűltek össze a hívó szóra, mint a légy a trágyára. Ezeknek gyerekeknek forrt a vérük, láttam őket! Az ostoba lengyeleket éltették, vadul csókolóztak az utcán, randalíroztak, nevettek, gyülekeztek.
Azok a mihaszna senkik meg először összecsődítették őket, aztán meg nem bírtak az erejükkel. Nagy Imre már hiába akarta csitítani a tömeget, nem volt megállás.
A lányom is ott menetelt ezekkel a bohócokkal, büszkén, mintha képes lenne nagy dolgot véghez vinni a nevetséges gumicsizmájában, a pufajkájában, meg azzal isten tudja honnan szerzett orosz gépfegyverével. Csillogó szemmel mesélte nekem, hogy többen is lefotózták, csodálták, és kezet csókoltak neki.
Ti, akik a tiszta, ártatlan, gyermeki kézre az átkozott csókjaitokat leheltétek... ti küldtétek őt a halálba! Ti mind felelősek vagytok ezért!
Aztán már lehetett tudni, hogy jönnek a szovjet csapatok. Sikítva könyörögtem a lányomnak, hogy maradjon velem, ne menjen oda ki! Azt mondta nem teheti.
Aztán csak vártam. Hallgattam, ahogy a régi óra halkan felfalja a lányom hátralévő másodperceit. Tik-tak. Tik-Tak. Minden fegyverropogásnál számoltam magamban a lövéseket. 31 volt a legtöbb. 31 golyó, ami talán az én lányomon hasított éppen keresztül. Elképzeltem, ahogy a teste ritmikusan hullámzik a lövések a erejétől. Ugyanezzel a ritmikus mozgással kezdődött el bennem az élete, ez segítette ki őt a méhemből, és most ez küldi a halálba.
Nem bírtam tovább a várakozást, a keresésére indultam.
A távolban az Egmont-nyitány szólt, és a pusztítás úgy vezetett végig a városon, mint egy türelmes táncpartner. Nem sürgetett. A hajamat szoros kontyba tűztem, majd kéz a kézben átsiklottam vele az üveges tekintetű közönségünk tolakodó végtagjai fölött, aztán áttáncoltunk a kockakövekből rakott barikádokon, forogtunk a megégetett orosz könyvek kiszakadt lapjaival a szélben, lágyan elhajoltunk a segélykérések elől, és lebegtünk tovább a lövedékek között, napokig.
Az egyik mocskos, alávaló barátja végül elém állt, és elmondta, hogy a lányom hősi halált halt.
Eltemettem őt. A vörös haját, a szeplős arcát, a lányka melleit, a szétlőtt nyakát. És saját magamat is.
Nem tudom, hogy kerültem erre a helyre, ahol most vagyok, és nem is számít, amíg megkapom a gyógyszereket, amiktől végre kilépek a lányom sírjából az árnyak nélküli megnyugtató semmibe.
A nővérkék hangja beszűrődik az elmémbe. Egy külföldi újság címlapfotójáról beszélgetnek, amin a lányom volt. Azt mondják egész Európában ő volt a forradalom, a bátorság és a remény jelképe.
Én közben némán fekszem, és bámulom a repedést falon. Amiből vér csordogál.
SZELES ERIKA KORNÉLIA
FORRÁS: VAGN HANSEN & MAGYAR NEMZETI MÚZEUM TÖRTÉNETI FÉNYKÉPTÁR
